HUNGARIAN PART
Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos
,,Kivégzésük
Török Ignác szívrohamot kapott, mielőtt a hóhér végezhetett volna vele. Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta és így Gróf Vécsey került az utolsó helyre.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
- 1. Lázár Vilmos, főtiszt (ezredes),
- 2. Dessewffy Arisztid, tábornok,
- 3. Kiss Ernő, tábornok,
- 4. Schweidel József, tábornok,
12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
- 5. Lovag Pöltenberg Ernő, tábornok,
- 6. Török Ignác, tábornok,
- 7. Láhner György, tábornok,
- 8. Knezich Károly, tábornok,
- 9. Nagysándor József, tábornok,
- 10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,
- 11. Aulich Lajos, tábornok,
- 12. Damjanich János, tábornok,
- 13 Gróf Vécsey Károly, tábornok.
Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, ezért őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért a legenda szerint Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét, bár ezt korabeli források nem támasztják alá, erre bizonyíték nincs.
A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait." /forrás - Wikipédia/
Már általános iskolában kedvencem lett - ha szabad ezt így mondanom - az 1848-49-es Szabadságharc. Gyermeki lelkemben is ott lobogott már a hatalmas igazságérzet és a Szabadság utáni olthatatlan vágy. Ez a mai napig nem változott. Tisztelgek ezek előtt a Férfiak előtt, mert bár a haláluk kegyetlen volt, életük mégsem maradt értelmetlen.
Vajon mi, az utódok, elmondhatjuk-e ezt? A mi életünknek és mindennapos harcunknak megvan-e az értelme? A politikusok és az újságírók legtöbbje csakis akkor foglalkozik velünk, ha valami haszna származik belőle. Jönnek a választások, megint. Október 12-én. Helyi önkormányzati választások. Ilyenkor persze minden jelölt nekiindul, bódékat állít, sétálgat, leszólít, biciklizik közöttünk, meg tollakat osztogat.
Van nékem tollam, kérem szépen, de nem a hátamon ám! Unom, de NAGYON, hogy hülyének néznek, hogy azt hiszik egyetlen percig is érdekel a sok hazugság, amivel etetni próbálnak. Mert itt élek, látom és hallom, hogy mi folyik itt, minden egyes napon. Kiborít, elkeserít és üvölteni tudnék a sok birkára, hogy vegyék már észre KÖNYÖRGÖM!!!
30 éves vagyok, nem ma kezdtem. De ennyi idősen én már temethetném magam, ha ezeken a jelölteken múlna. Bármelyiken. Még szerencse, hogy nem rajtuk múlik, hanem egyedül rajtam. Meg azon, amiben és akiben hiszek. Az életet élni kell, ha hagyják, ha nem. Még élek, még itt vagyok. Felettem nincs hatalmuk. Na és felettetek?
VK