Az ezüsthátú farkaskölyök - mesém Héjamhoz

Agyarföld csodákkal teli erdeiben él egy ezüsthátú nőstényfarkas. Ez a történet egy őszi napon kezdődött, amikor a fekete bundások falkájába egy ezüsthátú nőstény farkaskölyök született. Mind tanácstalanok voltak a vadon lakói, mitévők legyenek vele, mert ahogy teltek a napok, hetek, hónapok és évek, úgy vált egyre bizonyosabbá: az ezüsthátú farkaskölyök más, mint fajtársai, s más, mint az összes többi erdőlakó. Mindig vidám és játékos kiskölyök volt, addig nem nyugodott, míg mosoly nem költözött az állatok szívébe. Mégsem mindenki szerette, akadtak, akik a bundája ezüst színe miatt vagy barátságos természete miatt kiközösítették, megverték, kicsúfolták.

Az ezüsthátú farkaskölyök azonban sosem tört meg, ment az erdei utakon és felfedezett minden érdekeset, új erdőket és mezőket, tisztásokat és folyópartokat. Szeretett a széllel futni, az esőben vonyítani, a telihold fényénél sétálni és a fákkal beszélgetni. Hamar megtanult nyomokat olvasni és vadászni, de kicsi szíve mélyén egyre csak egy igaz barátra, egy Társra, egy saját falkára vágyott.

Történt egy tavaszi estén, hogy az ezüsthátú nőstényfarkas meghallotta egy másik farkas hangját. Még soha azelőtt nem érzett ilyen erős hívást, követte hát az ösztöneit és amikor kiért a Nagy Folyó menti tisztásra, látta ám, hogy sok-sok másik farkas gyülekezik ott. Szólította a furcsamód ismerős farkast, aki válaszolt, majd meg is pillantották egymást. A másik farkas egy kifejlett hím példány volt, hosszú mogyoróbarna bundával és világító, türkizkékes-zöldes-szürke szempárral. Kerülgetni kezdték egymást, aztán a többi farkassal játszottak, majd megitatták egymást. Az ezüsthátú nőstényfarkas odadörgölte orrát és pofácskáját a mogyoróbarna hímfarkaséhoz, mire az gyengéd hangon morgott és megnyalogatta. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettek ők ketten.

Teltek, s múltak a napok, hetek és hónapok, egyre messzebbre futottak a Nagy Folyó mentén, elhagyva az addig otthonos erdőket. Láttak sok színes madarat, mókásan rikkantgató majmokat, mérgesen vicsorgó krokodilokat. A levegő és az ég egyre tisztább lett. Az ezüsthátú nőstényfarkas a szíve mélyén mindig egy kölyök maradt, ám a mogyoróbarna hímfarkas pont ezt szerette benne. Tudta, hogy a tenger kölyökkorától hívta Párját, ezért titokban vezette, minden nappal egyre közelebb.

Amikor megérkeztek, az ezüsthátú nőstényfarkas egyszerre mindent megértett, végtelen béke szállta meg vad lelkét. A sós, hűvös szellő símogatta bundáját, a puha, meleg homok masszírozta a mancsait és ahogy oldalra nézett, megpillantotta a mogyoróbarna hímfarkas varázslatos szemeit, amint őt nézte. Egy könnycsepp remegett a türkiz tekintet csücskében, aztán Párja elkapta fejét és lassan leült a homokba. Az ezüsthátú nőstényfarkas mellé telepedett és óvatosan az izmos mellkasra hajtotta kis fejecskéjét. Szeretettel morogtak egymásnak, csak ők ketten tudva ennek jelentését.

A mogyoróbarna hímfarkas attól félt, hogy Élete Párja a habokba fut és magára hagyja őt. Ám az ezüsthátú nőstényfarkasnak immáron csakis a Társa számított, kettejük csodálatos összhangja olyan erős volt, akár a gyémánt. A mogyoróbarna hímfarkas szíve újra megtelt nyugalommal, mert amint belenézett a forrón szerelmes tekintetbe és orrát beledörgölte az édes nyakszirt bundájába és a selymes kis fülecskékbe, tudta megint: ők ketten örökre Együtt maradnak.

Vége

Szeretlek